Előző művész Következő művész
(…) Műveimet térbeli installációként mutatom be, mintha a galaxis töredékei volnának: mikro- és makrokozmosz együtt; disszeminációként, magnetikusan halmozódott törékeny testek veteményeként, csillagképekben elrendezve vagy egy ismeretlen írás elemeiként. Az álló szövőszék használatát mindig a növények növekedéséhez hasonlónak tekintettem, hiszen a növények is lassan törekednek alulról fölfelé minden irányban. A formák szervesen, belülről teremtődnek meg (…)
Fontos, hogy az alkotófolyamat valamennyi mozzanatát, a munka kidolgozásának és létrehozásának minden szakaszát, a szövés minden sorát ugyanaz a személy valósítsa meg. Minden részlet, minden sor, minden rés az ő meghitt nyoma, egyfajta személyes párbeszéd művész és anyag között. A szövés során minden véletlen, minden esetlegesség az azonosulás folyamatának részévé válhat. Amint Maurice Merleau-Ponty mondja: “Mivel a dolgok és a testem ugyanabból a szövetből vannak, testem látásának valamiképp bennük kell megszületnie.”
A klasszikus brüsszeli kárpit kiválasztott részlete esetében a kecske alatti földdarab kapcsán saját kutatásaimban rendre visszatérő témák sorára asszociáltam, figyelemmel Leonardo da Vinci elképzelésére a homályos rajzolat értelmezéséről, amely az egyén személyiségét méri fel és amit utóbb Hermann Rorschach rendszerezett projektív eljárásában, a tintafolt tesztben. Elképzelésemet először a Földanya képével, majd másodszorra a kecske alatt látható talajrészlettel, azaz a téli napforduló kezdetével hoztam összefüggésbe, azzal az időszakkal, amikor a vegetáció szinte élettelen, a természet színtelen, kopár és csendes, a hideg és a jég uralja, amikor a magvak a föld és a hó alatt rejlenek és arra várnak, hogy a távoli nyári napfordulóra megérjenek és meghozzák gyümölcsüket; a táguló és összehúzódó kozmosz örök váltakozásának metaforája, és olyan ellentéteké, mint a lágy és kemény, a meleg és a hideg, a fiatal és az öreg. Ugyanakkor Bacchus/ Dionysos, a “kétszer született” a megtermékenyítő energiát jeleníti meg, ez a felfogás terjed ki a nimfákra is, akikre rábízták, és akiket ezért Zeusz azzal jutalmazott, hogy Hyades csillagképként, esőt hozó nővérekként helyezte el őket az égbolton. A kecske képe olyan – páncélhoz hasonló -kemény bőrű állatokkal is kapcsolatba hozható, mint a pikkelyes krokodil, melynek sima és páncélozott bőre szaruképletekkel - “scuta” - olyan, akár egy védőpajzs, s amelyen az érzékszervek találhatók. Semele valószínűleg trák-frígiai eredetű kultusza Khthoniához, egy föld alatti istenséghez köthető, aki a szeizmikus és vulkanikus erőket testesíti meg. A maja civilizáció hitvilágában a Föld egy vízben úszó hatalmas krokodilon nyugszik, amely, ha megmozdul a vízben, földrengések törnek ki. A brüsszeli kárpit többszörös jelentése számomra egy ősvilági állatot, egyszersmind tragikus jelenkori eseményeket idéz fel.